Amikor az online belépőket vettük, nem igen értettük, miért van-e napon, Nagypénteken zárva a Colosseum? De túllépve a problémán, a Pantheonba kértünk e szomorú emlékű nap délelőttjére időpontot. Más kérdés, hogy furcsálottuk: miért a minden római istenség számára épített, de ma már katolikus templomként működő építmény van nyitva az egyházi ünnepen, szemben a „pogány” harci komplexummal. 

De ahogy az oszlopok között belépdeltünk ebbe a gyönyörű térbe, minden más gondolatot kint felejtettünk. „Ez eddig a legszebb! “ – hangzott el többünk szájából a mondat, immár nem először. Napról napra emeltük a tétet, és Róma állta a sarat! 

A  Pantheont még Augustus császár kezdte építeni, de végleges formáját Hadrianus uralkodása alatt nyerte el. Most pedig a legjobb állapotban (vagyis tökéletesen) fennmaradt római kori építményként tartjuk nyilván. 

Nem csak ebben rekorder a Pantheon, hanem a világ legnagyobb egybefüggő vasalatlan beton kupoláját is magáénak tudhatja! A legtöbb turista a közepébe „vágott” kilenc méter átmérőjű lyukra kíváncsi. 

Földöntúli látványt nyújt a rajta behatoló napfény. Tartózkodásunk elején szürke felhőket bámulhattunk odalentről, de – ismét hála Róma tízpercenként változó, tavaszi időjárásának –.részünk lehetett az élményben. Az esőről nem tudok nyilatkozni; csupán az elvezető lyukakat láttuk a padlón.

Egy – láthatólag nem teljesen százas – bácsika ajánlkozott önkéntes idegenvezetőnknek. A dolog szépséghibája a közös nyelv hiánya volt, de olyan pantomin showt „nyomott le” ott nekünk, hogy legalább azt értettük, éppen miről beszél. Annak már magunk néztünk utána, hogy a Pantheon szárnyanként nyolc méter magas és ugyanennyi tonna súlyú bejárata a legnagyobb bronz kapu a világon. 

Még mielőtt kiléptünk rajta, tiszteletünket tettük az első olasz király II. Vittorio Emanuele illetve Raffaello kőkoporsójánál. Azután irány Róma egy kevésbé ismert, de annál elképesztőbb csodája. 

Loyolai Szent Ignácról, a jezsuita rend alapítójáról nevezték el a templomot… amelynek bejárata előtt behajtani tilos tábla virított, s bár ez esetben nem lehetett nyelvi nehézségekre hivatkozva beosonni, nyomaték gyanánt még egy őr is ott strázsált. Petőfi híres költeménye egyből beugrott bizonyos Füstbe ment tervről, de önérzetünknek tartoztunk annyival, hogy „harc” nélkül ne adjuk meg magunkat. Pár szívlágyító mondatot összeszedtünk, hogy messziről jöttünk, nagyon vártuk már, hogy láthassuk…és társai. Legnagyobb meglepetésünkre az őr elállt utunkból, mindössze annyit kért: ne fotózzunk. 

Odabent fél tucat pap tüsténkedett, és egy kórus is próbált. Nagypéntek estére készülődhettek, emiatt nem akarták a turisták jelenlétét. 

Terepszínű arccal ültünk be a padokba, majd tekintetünket felfelé irányítottuk, hogy újabb csodát lássunk. 

Amikor a templomot az 1640-es években építeni kezdték, díszes kupolát szántak neki, de elfogyott a píííz! Jött azonban egy szerzetes, aki bevállalta hogy, ha kupolát nem is épít, de annak illúzióját megteremti festőecset segítségével. Andrea Pozzo volt a neve. (Ha valaki esetleg nem tudná, az Andrea Itáliában férfinévként funkcionál.) 

A szerzetes-festő illúziókeltése olyan jól sikerült, hogy csak kapkodtuk a fejünket, próbálva kitalálni, mi a valódi mélység, és mi csak annak látszata. A méltatlanul kevéssé ismert művésznek csupán a „kupolatető” kicsiny „ablakain” beszűrődő fény hatását nem sikerült tökéletesen visszaadnia, ezen a lehetetlen küldetésen „bukott le”. Talán jobb is, hogy nem fotózhattunk, mert a csodát nehéz lenne ezen a módon visszaadni. 

Emlékszem, amikor a Trevi-kúttól a Spanyol lépcsőig sétáltunk, nem általlottam kijelenteni, hogy a nevezetességek csodálatosak, de a hozzájuk vezető út nem sok meglepetést tartogat. Nos, a Nagypénteken bejárt városrészre ez egyáltalán nem volt igaz. Ezek az óvárosi utcácskák pontosan olyanok voltak, amilyennek egy olasz városrészt elképzel az ember olvasmány-, vagy filmélményei alapján. 

Szinte véletlenül futottunk bele Róma ikonikus terébe, melynek Piazza Navona a neve. Eredetileg Domitianus császár stadionja állt itt az első században, ez adja hosszúkás alakját. Ma már viszont három barokk szökőkút uralja a teret. A középső a Föld négy jellemző folyóját - Nílus, Duna, Gangesz, Rio de la Plata - jeleníti meg férfialakokban. Akik idáig már átrágták magukat az úti beszámoló ezt megelőző részein, maguktól teszik hozzá: ezt a szökőkutat (is) Bernini tervezte. 

A másik két vízköpő építmény a Neptun-kút és a Mór-kút. Ezek Giacomo Della Porta kezemunkáját dícsérik. De! Az utóbbi szökőkút központi elemét - egy delfint fogó mórt - már (nem fogják elhinni) Bernini alkotta meg! 

Benéztünk még a tér legfeltűnőbb épületébe, a Szent Ágnes templomba, amely a fiatal lány vértanúságának helyén épült fel. Gyönyörű, barokk templom, de „semmi extra” - legalábbis a Róma többi csoda-építményének viszonylatában. 

Ugyanazt mondhatnám el egy másik nevezetes térről, a Piazza Veneziáról. Ahogy a név utal rá, itt velencei épületek hasonmásai sorakoznak. A "Sóhajok hídja” alatt átsétáltunk ugyan, de nem volt meg az a tipikus velencei hangulat - főleg amiatt, hogy a tér nagy részén építkezés folyt. Időnként az is kell egy világvárosban! 

Szintén az építkezésre foghatjuk, hogy nem csodáltuk meg közelről Trajanus oszlopát. Legalábbis nehezebb lett volna megközelíteni. Maga a harminc méter magas kolosszus – ma már a névadó császár helyett – Szent Péter szoborral a tetején messziről is látható volt. Azonban az oszlop oldalán filmszalag-szerűen felkígyózó, Trajanus dacia-i hódítását elmesélő ókori „képregény” látványáról lemaradtunk. Majd máskor. 

Egy fokkal közelibb élmény volt II. Vittorio Emanuele elképzelhetetlenül monumentális emlékműve. Most jött el az idő az ellentmondás feloldására, mely szerint a kettes sorszámnév dacára Olaszország első királya volt ez az uralkodó. Először „csak” a Szárd-Piemonti Királyság vezetője volt, majd 1861-ben az egyesült Olaszország királyává koronázták. 

Hangulatában kicsit a mi Hősök Terénket idézte a kisbolygó nagyságú építmény…ahonnan egy idő múlva lezavartak minket a biztonsági őrök. Valami készült… 

Estére lezárták a Colosseum környékét. Viszonylag szigorú biztonsági vizsgálaton kellett átesnünk, hogy kordonon belülre jussunk. Gyertyát és imakönyvet nyomtak kezünkbe az önkéntesek. Az előbbit papír gallér óvta a széltől. Gondolná az ember, hogy ebből nagy tűz lesz, de a papír le volt kezelve, éppen hogy megpörkölődött. 

A Colosseum is esti kivilágítást kapott, majd elkezdődött Róma nagypénteki körmenete. Mivel nehéz lett volna egy ekkora tömeg mozgatása, csupán egy belső körön mozogtak az emberek, a többiek kívülről állva szemlélődtek. 

A menet élén a pápa vonult, azaz vélhetően tolták szegényt, hiszen ekkorra már nagyon beteg lehetett. Mi az események perifériájáról semmit, senkit nem láttunk. Hallani is csak Ferenc pápáénál jóval fiatalabb hangokat hallottunk, amint a stációknál elmondták az oda megfelelő szöveget, imákat. 

Igazából csak bele akartunk kóstolni a hangulatba, látni az esti fényében fürdő Colosseumot, körülötte a gyertyafényket. Talán annak tudatában, hogy ez lett volna az utolsó lehetőség egy pillantással elbúcsúzni a harminchat óra elteltével már „hazatérő” pápától, tovább maradtunk volna. Viszont a Szent Atya ígyis elbúcsúzott tőlünk a maga kifürkészhetetlen módján – de ne törjük meg az időrendet, erről majd az utolsó részben. 

             A cikkhez mellékelt fotókért utastársaim a felelősek!